– A címlapon te vagy Hamupipőke. Szeretted a meséket?

– A legmeghatározóbb meseélményem az, amikor az óvodában előadtuk A kiskakas gyémánt félkrajcárját, és szerencsém volt a kiskakast alakítani, amire nagyon büszke voltam.

– Lehettél is: főszerep.

– Abszolút. És igazi karakter. A népmeséket viszont, megmondom őszintén, nem szerettem, túl sok volt bennük a horror meg a vér. Andersenről nem is beszélve! Úgyhogy amikor én kicsi voltam, az anyukám verseket mondott nekem, főleg Weöres Sándor-verseket, ezeket mondtam aztán a kisfiamnak is. Marci másfél, talán kétéves volt, amikor már kívülről tudta őket. Próbálkoztam nála is népmesékkel, de nem nagy sikerrel, viszont a hosszabb történeteket, regényeket nagyon szerette. Elkezdtük, abbahagytuk, másnapig törhette a fejét, vajon hogyan folytatódik majd.

– Azt hittem, a mesélésből az édesapád is kivette a részét. Operamesék például…

– Igen, ha operába mentünk, előtte elmondta, most meg Marcinak mondja el, hogy mi is a történet, hátha esetleg nem derül ki az előadásból... Nálunk édesanyám volt az aktív gyereknevelő fél, a papámnak akkor lettem én is és a kisfiam is igazi „társ”, amikor már lehetett velünk beszélgetni. Igaz, ő már egy másfél éves gyereket is szellemi partnernek tekint, nem vár, amíg az tizennyolc éves lesz.

– No és hogy álltál a királylánykodással?

– Teljesen kimaradt! A mamám mindig rövidre vágta a hajamat, hogy majd szép, erős legyen, szemüvegem volt, úgy néztem ki, mint egy helyes kisfiú. Volt ugyan hosszú hajú babám, akinek a haját mindig becsavartuk, de őt is inkább pelenkáztam, etettem, tologattam. Volt Barbie babám is, neki házat gyártottunk az anyukámmal, abban rendezkedtem mindig. Úgy látszik, már akkor is inkább a lakberendezéssel voltam elfoglalva… Olyanra, hogy én beöltöztem volna királylánynak, nem emlékszem.

– Ehhez képest most a színpadon hosszú ruhák, hosszú haj, miegymás…

– Fura, de A Szépség és a Szörnyeteg tulajdonképpen az első úgymond királylányszerepem. És ezt egyáltalán nem bánom. Szeretem, mert jó egy mese részévé válni, de ha lány lehetne a falióra vagy a gyertyatartó, azokat lelkesebben eljátszanám. A királylányok, lássuk be, nem túl színes egyéniségek.

– Ott tartasz a pályádon, ahol szeretnél? Vagyis nemcsak sok a feladatod, de azok jók is?

– Abszolút. Szerencsém van, mert általában drámai hősnőket játszhatom. Júliát például, aki a mi előadásunkban nem az a naiv, nagy szemű kislány, amilyennek gondolni szokták, bár szerintem Shakespeare-nél sem az. A West Side Storyban konkrétan nadrágszerepet játszottam, fura, aberrált kislányt, a Mozart!-ban Constanze pedig különös, erotikus, kicsit gonosz nő. A Raktár Színházban kielégítetlen, megkeseredett feleséget alakítok. Ha végiggondolom, az elmúlt, sok… igen, lassan tizenkilenc év alatt nagyon színes volt a pályám.

– Nem tartasz attól, hogy ez nem lesz mindig így?

– Biztos, hogy nem lesz mindig így. De hónapok, sőt, évek óta tervezem, hogy egy időre kivonom magam mindebből, és elsősorban családanya leszek. Ha ez sikerül, ha megtörténik, amit szeretnék, akkor én nem leszek olyan, aki az öltözőben szoptat, és nem vágtatok vissza a színházba. Már csak azért sem, mert harminc körül az én szerepköröm igencsak kiürül, majd úgy negyven felé kezdődik egy másik.

– Akkor te nem úgy tekintesz az életedre, mint karrier és család közötti egyensúlyozásra.

– Egyáltalán nem. Minden tiszteletem azoké a színészeké, akik azt mondják, hogy a közönség tapsánál nekik semmi nem ér többet. Hát nekem annyi minden van, ami többet ér! Pedig szeretem, értékelem, csak nekem más a fontossági sorrend, én így vagyok összerakva. Ha otthon vagyunk hármasban vagy együtt a szüleimmel, ha megfőzök egy jó ebédet, amit ők megesznek, ízlik nekik és halálra dicsérnek, utána leülünk és meghallgatunk valami jó zenét vagy megnézünk egy filmet, az nekem többet ér, mint egy átdolgozott este, ami után esetleg őrjöngve ünnepelnek. De lehet, hogy azért, mert már annyi minden van mögöttem. Lehet, hogy ha most készülnék a harmadik főszerepre, más lenne.

– Nem biztos. Van, akinek semmi sem elég. Szerintem az számít, hogy tudsz-e örülni annak, ami van, ami jutott.

– Meg az, hogy másban is tudok örömet találni. Nem is keveset. Amikor körbenézek otthon, az olyan leírhatatlanul jó érzés. Legalább olyan jó, ha nem jobb, mint amikor az előadás végén tapsolnak.

– Tudod élvezni az életet, és ez fontos.

– Mérhetetlenül. Ezt a papámtól tanultam. Vagy örököltem? Nagyon tudok örülni a mindennapokban is. Ha most meg kellene mondanom, milyen nekem egy olyan igazán kerek nap, többen el sem hinnék. Például nem azzal végződne, hogy állok a színpadon, és sikerem van. Nem szeretném, ha félreértenének, mert szeretem, amit csinálok. Most jelent meg DVD-n a Rómeó és Júlia, és ahogy ott ültünk a bemutatóján, és fogtam a kezemben, azt éreztem: ezt már tőlem senki nem veheti el. Tudod, a színháznak van egy olyan oldala, hogy tízkor vége, és lehet ugyan vitatkozni utána, hogy jó voltam-e aznap vagy nem, csak éppen nem érdemes. De most van valami biztos, hogy én, ennyi idősen itt tartottam, így néztem ki, ezt tudtam, ilyen volt körülöttünk a világ.

A teljes cikket a február 7-én megjelenő, Hamupipőke-központú Nők Lapjában olvashatjátok!