Repesve várta, hogy kirepülhessen az életbe, és már a társulat tagjaként térhessen vissza az operettbe, ahol stúdiósként kóstolt bele a szakmába. Amikor találkozunk, pocsék időt fogtunk ki, engem nyomaszt, őt még ez sem. Ragyog. Van is rá oka, az idei évadban szünet nélkül próbált, és játszott. Musicaleket a Budapesti Operett Színház Raktárszínházban, operettet a nagyszínpadon. Ott sem akármit: dögös démont a Bál a Savoyban című produkcióban. – Nehéz lenne engem elképzelni Lizácskának a Marica grófnőben – ezen jót nevetünk –, mivel nem vagyok az a kimondott szubrett. Az alt hangomhoz is inkább a musical áll közel, jóllehet imádom az operettet. Szerencsére a rendező, Eszenyi Enikő merészen eltért a tradícióktól, és az eredetinél dögösebb csajt keresett Daisy Parker szerepére. Így esett rám a választása. – A közönségnek tetszik az előadás? – A idősebbek nyilván mást vártak, a fiataloknak nagyon tetszik. Az előadások végén néha úgy érezzük magunkat, akár egy rockkoncerten. Őrjöngve, sikítozva, állva tapsolnak. Kialakult a rajongók tábora, ők képesek húszszor-harmincszor is megnézni egy-egy előadást. Kitűnik ez abból is, hogy azonnal reagálnak, ha becsúszik egy baki, vagy kicsit másként csinálunk valamit. Az interneten is olvashatunk olyan hozzászólásokat, hogy "Láttátok tegnap a Daisyt? Másként jött be a színpadra!” – Ezt nevezik sikernek! – Mindannyiunknak kijut belőle. Lassan már nemcsak darabokra jönnek a fiatalok, hanem egy-egy szereplő kedvéért is. Olykor még "ölnek” is a jegyekért, mert előre nem lehet tudni, hogy mikor melyik szereposztásban megy a darab. Lázasan cserélgetik egymás között a belépőket, mert mindenkinek más a kedvence, és mindig van néhány, akit mániákusan imádnak. Újabban már a tinik is inkább idejárnak szórakozni, mint a diszkóba. Nekünk is jó érzés, hogy mégiscsak három éve végeztünk, és máris ennyien ismernek bennünket. – Jó helyre kerültetek. Az operettre, mint műfajra is ráfért egy kis fiatalítás, ennélfogva a fiataloknak sem kellett hosszasan kivárni a nagy feladatokat. Nem tudom, milyen szerepekről álmodtál. Kíváncsi lennék, mi az, ami még nem teljesült? – Nagyon sok kicsi szerepálmom volt, és lekopogom, az élet mindegyiket hozta elém sorra. A főiskolás vizsgámon Aldonza voltam a La Mancha lovagjában, a West Side Story szinte végigkíséri az életemet, a mai napig. Sok olyan vágyam volt, mint a Sweet Charity, a Kabaré, A muzsika hangjai, a Mozart, és el sem merem hinni, hogy mind beteljesült. Még a próza is. A Pesti Színházban sokszor megnéztem A dühöngő ifjúságot, Eszenyi Enikővel, Kaszás Attilával. Imádtam, része volt az életemnek. És az első év után ezzel vizsgáztam a főiskolán. Most pedig Almási Éva rendezte meg a darabot a Tháliában, és rám gondolt. Azt hittem, hogy álmodom. Abszolút prózai szerep, minden színésznő álma. – Neked tényleg érdemes álmodni. – Hát, vannak még álmaim. Nem túl nagy, csillogó szerepek, inkább különlegesek, testre szabottak. Ilyen volna a Jentl, Barbra Streisand híres szerepe, ezt boldogan eljátszanám. Már mások is mondták, hogy pont nekem való lenne. A Gólem is egy csoda volt az én kis színészi pályámon, ahogy a Raktárszínházban minden. – Kik járnak a nagyszínház pici kísérleti műhelyébe? – Minden korosztály megtalálható, és persze a fiatalok itt is jelen vannak, mivel Alföldi Róbert rendezése fémjelzi az előadásokat. Őt azért szeretem, mert amihez nyúl, az mindig jó alapanyag, de amit kihoz belőle, az teljesen az övé. Miután itt nincs váltott szereposztás, az én szerepeim is csak az enyémek. A közönséggel sokkal könnyebb kontaktust teremteni a kicsi színpadon, és nekem kell is, főleg a Charityben, amelybe egy kicsit bele is lehet halni.

– Egyik állandó partnered Szabó P. Szilveszter. Úgy tudom, együtt is éltek. – Osztálytársak voltunk a főiskolán, ott kezdődött a szerelem hét éve, és öt évig éltünk együtt. Nemrég úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk külön. Nem haraggal váltunk el, továbbra is szeretjük egymást. Még mindig érezzük a másik hiányát, de erről nem szeretnék többet mondani. – Szerelem nélkül mégsem lehet élni a te korodban. – A Charitynek is ez az egyik jelmondata. De ahhoz is idő kell, amíg egy ilyen hosszú és szép kapcsolatot lezár az ember. Amíg tisztába jön saját magával, ki is ő most egymagában? Most először mondhatom el magamról, azt is, hogy aktív vagyok, éjjel-nappal foglalkoztatnak, ez nekem is új még. Meg kell tanulnom beosztani az időmet, az energiámat és azt is, hogyan tartsam magam karban lelkileg. Természetesen később szeretnék családot, gyereket, de még én is annyira gyerek vagyok... Azt hiszem, lassan itt az ideje, hogy felnőtt legyek. – Burokban születhettél. – Valóban. Egyedüli gyerek vagyok, és nagyon idősek a szüleim. Sokáig vártak rám. Anyukám negyvenéves volt, amikor megszülettem, valójában olyanok ők, mintha a nagyszüleim lennének. Ehhez képest pedig nagyon fiatalosak, mert én fiatalítom őket. Szoros kötelék van közöttünk. Amennyire ők féltenek engem, úgy féltem én is őket. – Nekik te lehettél az élet legnagyobb ajándéka. – Sokszor kérdeztem tőlük, hogy "nem akartatok inkább fiút?” Mindketten lányt akartak, kezdettől fogva. Anyukám nem örült a pályaválasztásomnak. Mindig azt mondogatta: "Nézd meg Apádat, alig van itthon!” Apukám viszont azt szerette volna, ha velem folytatódik a dinasztia. – Egy Siménfalvy Sándorról hallottam, ő lenne az Apukád? – Nem, a nagybácsim. Apám testvére volt, a Nemzeti Színház népszerű epizodistája, és régi filmekben is játszott kisebb szerepeket. Ha emlékszel az irányítószámokat népszerűsítő reklámra, ő volt az aranyos postás bácsi. Apai ágon mindenki színész volt a családban. Apukám is az, csak már nem játszik. Most rajtam a sor, hogy továbbvigyem a Siménfalvy nevet. Eddig még mindig öröklődött a mesterség, általában apáról fiúra, jelenleg már csak egyedül én vagyok a pályán a családból. – Minek tudsz örülni szívből, igazán? – Figyelmességnek, szeretetnek, szerepeknek, az új lakásomnak. Most rendezem be, és elég lassan haladok, mert egyrészt nincs sok időm, másrészt nem szeretném elkapkodni. A régi lakásom picike volt, és nem engedhettem meg magamnak, hogy úgy rendezzem be, ahogyan szerettem volna. Ebben a lakásban minden fenyőfa vagy nádbútor, szóval nagyon természetközeli. Nagyon élvezem, ahogy napról napra alakul. – Színpadon szinte a kisujjadból rázod ki az extravagáns figurákat. Civilben egészen más vagy. – Két énem van. Egy elfoglalt, rohanós, aki nem sokat törődik az öltözködésével. A másik nem bíz semmit a véletlenre. Ha meg kell jelennem valahol és magam is nagyon szép akarok lenni, akkor felöltözöm úgy, ahogy kell. Kicsit furcsa kettőség ez, hol "díva vagyok”, hol tréningruhában szaladgálok. Egyébként nagyon szeretek öltözködni, és nem annyira az extravagáns dolgokat, inkább a finom, ízléses holmikat kedvelem. Ám, amikor extravagánsnak kell lennem, akkor az vagyok. – Mikor pihensz, nyáron? – Nagy Anikó, a Színművészeti Egyetem végzős hallgatója a saját életéről készít diplomafilmet, és felkért, hogy én formáljam meg őt. A kétszereplős rövidfilmben Rajkai Zoltán lesz a partnerem, és júliusban fogjuk forgatni. Eddig ritkán filmeztem, főleg kisebb epizódszerepeket, ez lesz életem első filmfőszerepe. Örülök neki. Tervezek nyaralást is, családdal, barátokkal, külföldön, belföldön, amikor az időm engedi. Mert közben turnézunk a Dalnokok Ligájának operettes csapatával. A vadító démon után angyalka leszek, és röpködni fogok az országban. Alig várom.